Színes papírsárkányok tucatjai cikáznak az októberi hópelyhek közt a Tátra tövében fekvő Nowy Targ repülőtere felett. – Amikor a szél a magasba emeli a sárkányomat, olyan boldog vagyok, mintha én magam is odafenn repkednék – mondja Miwa Akiko.
A „japán papírsárkány ünnepe” csak egyike azon japán hagyományoknak, amelyeket Akiko, az egyik helyi vendégház tulajdonosa meghonosított Lengyelország e hegyvidéki régiójában, ahol húsz éve igazi otthonra lelt.
Japánban bölcsődét vezetett, ólomüveg ablakokat készített, és ékszereket adott el. 45 évesen még mindig beteljesületlennek érezte az életét. A házassága tönkrement, három gyermeke lényegében már felnőtt, s Akiko új kezdetre vágyott. Szülőhazájában tíz év múlva kénytelen lett volna nyugdíjba menni.
Egy Lengyelországban tanuló barátja mesélte neki, hogy a lengyelek nyíltak és szívélyesek. Akiko úgy döntött,, hogy odautazik, és beiratkozik a Művészeti Akadémiára. Ehhez azonban meg kellett tanulnia a nyelvet. Így került 1989-ben Krakkóba, ahonnan gyakran tett kirándulásokat a közeli Podhale régióba. Egyszer rálelt egy gyönyörű völgyre, úgy három kilométerrel a Harklowa nevű falu fölött, és beleszeretett.
Házat építek itt, határozta el. De miből éljen meg? A vendégház tűnt a legjobb választásnak. Ehhez meg kellett küzdenie a bürokráciával és például azzal, hogy olyan területre kellett építőanyagokat szállítani, ahová nem is vezet út. Akikót két fiatalabb, tizenéves gyermeke is elkísérte – ők segítették át a legnehezebb pillanatokon.
|
Miwa Akiko |
Akiko minden megtakarított pénzét elképzelései megvalósítására fordította. Először is meg kellett oldania, hogy a völgy járművel – legalábbis összkerék-hajtású teherautóval – megközelíthető legyen. Két nehéz év után, 1993-ban készült el a fenséges, rönkökből épült Villa Akiko. A tátrai stílusú, 24 férőhelyes vendégházban medence, szauna, jacuzzi, edzőterem, nyitott kandallós társalgó várja a látogatókat, a környezetbarát működésről pedig napelemek és biológiai szennyvíztisztító gondoskodik.
A manapság gyakran kimonót viselő Akiko büszkén mutogatja Podhale szépségeit a lengyel és a külföldi – köztük japán – vendégeknek is. Ízletes, házias japán–lengyel fogásokkal kínálja őket. – Ez igencsak meglepte a nővéremet, mert odahaza csapnivaló szakács voltam, és többnyire csak mosogatni engedtek be a konyhába – nevet a nő.
Kis háztáji gazdaságában kecskéket, juhokat és tojó tyúkokat tart. Egy tavacskában lazacokat tenyészt, a kertjében pedig fűszernövényeket termeszt. „Ökogazda” tanúsítvány birtokosa.
Noha már nagymama, még mindig keresi az új feladatokat. Barátaival 2006-ban létrehozta a „Szivárvány” Lengyel–Japán Társaságot, hogy japán ökológiai módszereket vezessen be lengyel földön. Most éppen arról győzködi a szomszédait, hogy a szennyvíz és a konyhai hulladék lebontásához használjanak ők is „EM”-eket, azaz természetes mikroorganizmusokból álló keveréket. De a „Szivárvány” komolyzenei koncerteket, japán harcművészeti bemutatókat, teaszertartásokat, cseresznyevirág-fesztiválokat és papírsárkány-ünnepeket is szervez. – Szeretném megértetni az emberekkel, hogy egy világunk van és azt óvnunk kell – mondja.
Soha nem bánta meg, hogy Lengyelországban maradt. – Japánban az emberek állandóan sietnek, nekem jobban tetszik az itteni tempó. Az ablakomban elém táruló természet minden reggel más arcát mutatja. Nem tudom elképzelni, hogy másutt éljek.
